Az egyéni stílus és a struktúrális modell, valamint a szürke néhány árnyalata

Avagy hogyan alakul ki az egyéni öltözködési stílus?

Kislány korunkban-ki kevesebb ideig,ki tovább- azokat a ruhákat hordjuk, amiket az anyukánk, nagymamánk, egyéb rokonaink vásároltak nekünk (esetleg idősebb testvérüknek). Ez ad egyfajta biztonságérzetet, hiszen a szülő választ, a gyermek meg vagy felveszi, vagy oltári hisztit csap és a földhöz vágja magát, hogy ő mínusz tíz fokban a tüllszoknyájában szeretne oviba menni- mondhatjuk tehát, hogy egyéni stílusunk és ízlésünk igen korán megmutatkozik, ám csak később indul igazán kibontakozásnak.

  
Ahogy telnek-múlnak az évek, ahogy erősödnek önállósodási késztetéseink, a választás feladata egyszer csak mi a nyakunkba szakad- mert milyen ciki már az "ősök" által vett ruhákat hordani, amiket nem együtt választunk ki vagy veszünk meg, hirtelen már nem tűnnek vonzónak- hiszen mi, fejlődésben lévő majdnem-felnőtt hölgyek már magunk is el tudjuk dönteni, mit szeretnénk viselni.

Ezzel egy időben szokták elkezdeni a nagyszülők, a szomszéd néni, és kis mértékben talán a szüleink is összecsapni a tenyerüket- te jó ég, hogy jár ez a gyerek? tényleg ez lenne a menő?- mintha ők maguk nem követtek volna el néhány durva divatbűnt fiatalon.

Az efféle katasztrófák a celeb tiniket is utolérik

Kamaszkorunkban sokféleképpen kereshetjük saját identitásunkat- jó néhányunknál ennek az egyik "eszköze" a különböző  szubkultúrákhoz tartozó öltözékek és viselkedésformák kipróbálása, akár minden héten más stílussal, egyik héten rockerek voltunk, a másikon már "diszkósok" (holott valójában dizsinek még a közelébe se mentünk :D), majd legtöbben "megállapodunk" egynél, és ennek megfelelő életstílust próbálunk kialakítani magunknak- hiszen vágyunk arra,hogy egy közösség részei lehessünk, és ez mindenképpen egy olyan közös alapot ad, ami a "valahová tartozás" érzését nyújtja- tehát bár lényegében lázadunk a külsőkkel, valamelyest mégis nyomást gyakorol ránk a konformitás utáni vágy.

Úgy vettem észre, hogy amíg kamaszként-bár csapkodják össze a tenyerüket- a felnőttek elnézően mosolyognak, ha egyik héten punknak, a másikon r'n'b-s dívának öltözve jelenünk meg, felnőttként már elvárják, hogy  legyen egy kiforrott, egységes, vállalható stílusunk, amivel nem keltünk túl nagy feltűnést, és amiben nincsenek "kiugró" dolgok. Felmerül azonban a kérdés- ennyik vagyunk valójában, ha felnövünk, egyetlen, felnőttes, egységes ruhatár? Maradt bármi abból a fekete pandamaci sminket viselő kamaszlányból, vagy eltűnt teljesen?

Létezik-e a homogén öltözködés?

Mivel pszichológiát tanulok, és próbálom a tanultakat minden lehetséges területre kiterjeszteni, így erről a témáról alkotott elképzeléseimre is rányomta a bélyegét ez a szép tudomány.
Hiszem, akárcsak mi magunk, a mi személyiségünk, az öltözködésünk sem lehet homogén.

A klasszikus pszichoanalízis személyiségünk szerkezetéről alkotott strukturális modelljét valószínűleg nem kell bemutatnom a téma iránt érdeklődőknek, de néhány szóban kissé leegyszerűsítve összefoglalnám:(megjegyzés ide: tudjuk, hogy azóta rengetegen és rengetegféleképpen alakították át ezt az elméletet, de kétségtelen tény, hogy ez az ős kiindulási alap,mely a mai napig tartja magát)

 
 Személyiségünk három aspektusának, az ösztön én (vagy id) az ego (vagy én), .és a superego (felettes én)  kölcsönhatásának köszönhetően alakul ki a komplex emberi viselkedés.
Az id , primitív, ősi ösztönöknek engedelmeskedve (un örömelv) szükségleteink azonnali kielégítését szorgalmazza, személyiségünk ezen része velünk együtt születik meg- biztosan ti is láttatok kisgyereket éktelenül sikítani, ha nem kapták meg valami azonnal amit akartak.
Az ego már később fejlődik ki, és képes a valóságot, tényeket figyelembe venni, és ezekhez igazítani szükségleteinek kielégítését, tehát realizálja az id törekvéseit.
A superego a társadalmi és szülői elvárásokhoz igazítja viselkedésünket- ez alakul ki a legkésőbb. A felettes én igyekszik olyan döntéséket hozni, melyek erkölcsileg megfelelnek azoknak a normáknak, amikben felneveltek minket.

Természetesen az, hogy az ego és a superego kialakultak,nem jelenti azt, hogy néha nem tör fel belőlünk az ősi ösztön: a Szürke ötven árnyalata című rettenetes fércmű egyetlen értékelhető gondolatának tartom Ana "belső istennőjét", aki tulajdonképpen a józan esze ellen hangolja őt, és csak a zaboláltan szexuális vágyainak kielégítését tartja szem előtt- valljuk be, néha mindannyian ilyenek vagyunk, nem feltétlenül szex, lehet kaja, vagy egy szép ruha, ami hirtelen KELL és józan eszünket hátrahagyva megszerezzük amit akarunk.(aztán bekopogtat az ego,hogy hellóka, tényleg muszáj volt ennyit enned/költened? nem szégyenled magad?)

Biztosan ismerős nektek ez az érzés- megvesztek valamit, amire aztán néztek, mint tyúk a piros kukoricára, hogy ez nem is illik hozzám, ez nem is én vagyok, minek vettem meg?- véleményem szerint az így megvett ruhák többsége is mi magunk vagyunk, csupán egy merészebb, oldottabb pillanatunkban.

És miért ne lehetnénk a munkán kívül kicsit extravagánsabbak? Egyik nap dívák, a másik nap igazi üzletasszonyok? Miért kéne minden nap ugyanúgy kinézünk, ha egyszer mi magunk sem lehetünk mindig ugyanolyok?

Természtesen szükségünk van néhány útmutatásra, amik nekfelettes énünk persze nagyon szeretne engedelmeskedni: a szintén pszichoanalitikus vonalon elinduló szakember, Alfred Aldler hite szerint igényünk van a társadalomba való beilleszkedésre-kinek több kinek kevesebb- hiszen a társadalmi keret egy elfogadottságot, komformitás érzést ad- ez így rendben is van, de meg lehet találni az összhangot különböző énjeink és a külvilág elvárásai között (a következő posztomban-ha Nektek tetszik ez a fajta megközelítés) kicsit gyakorlatibb tanácsokat szeretnék leírni, hogy hangold össze e kettőt.

 
 (Kérném szépen minden kedves olvasómat, hogy kommentben írjátok le, szeretnétek-e még ilyen témájú posztokat olvasni, és esetleges építő jellegű kritikákat is szerettel várok, mit csináljak esetleg másképp ezzel kapcsolatban, előre is köszönöm <3<3)